A nagy falat

 A Nagy Falat Blog nem szűnt meg, csak elköltözött!

Új címe: http://nagyfalat.blog.hu/

Testvérblogja a Cégvezető Blog: http://vezeto.blog.hu/

Viszlát az új felületen!

 A napokban újabb cikk jelent meg a sanghaji világkiállítás Magyar Pavilonjáról. A szerző döglött oroszlánba bátorkodott belerúgni, illetve mivel a cikk főleg idézetekből áll, belerúgatni. A munka egy közepes blogbejegyzés színvonalát hozza, de mivel ezúttal a hvg.hu színeiben jött ki, jobban elgondolkodtatott, mint a rendes heti pavilonócsároló cikk.

Senki nem vitatkozik azzal, hogy hatalmas a köd a pavilon finanszírozása körül. Az üzemeltetők felelősségre vonása körüli vitákhoz sem szeretnék hozzátenni. Viszont a hvg.hu színvonalához méltóbb lett volna, ha kirohanása helyett inkább mérleget von - ez ugyans így az Expó vége felé és a százszámra megjelenő cikkek ellenére is hiányzik a magyar médiából.

Nem állítom, hogy egy megalapozott mérleg feltétlenül hízelgőbb eredményt produkálna a Pavilonunk számára. Viszont legalább túlléphetnénk vele egy igen jellemző berögződésen, nevezetesen hogy Magyarországot érintő de nemzetközi vonatkozású eseményekről kizárólag a hazai álláspont alapján nyilatkozunk.

Íme néhány péda arra, mit vehetne górcsú alá egy Pavilon-mérleg:

A LÁTOGATÓK SZÁMA

Nem láttam statisztikákat arról, a hazánkhoz hasonló méretű és ismertségű országok pavilonjaihoz képest hány látogatónk volt. Írtak a sorbanállásról (azt is, hogy kell, azt is hogy nem kell sorbanállni), írták, hogy tele van és hogy nincs egy lélek sem. 

Az Expó első hónapjaiban ellenőrizhetetlen statisztikákra hivatkozó cikkek láttak napvilágot, miszerint egy bizonyos Asia Online a tíz legnépszerűbb pavilon között tartja számon a magyart. Én ott ilyen statisztikát nem láttam, de mindegy: a nyár vége felé ezek a hangok valahogy elhallgattak. Lehet, hogy az Asia Onlineon szavazó kínaiaknak a magyar politikai helyzet változásával már nem tetszett annyira a Gömböc?

Az Expó előrehaladtával, illetve mostmár a vége felé szintén szívesen vennénk olyan újságírói véleményeket, amelyeknek személyes élmény az alapja. Mit mondtak a látogatók az adott lapnak, tévéállomásnak? Ezt persze félmosollyal írom, mert a véletlen úgy hozta, hogy az Expó-botrány duzzadásával egyidőben szinte teljesen elmaradtak a sajtólátogatások Sanghajban, az utóbbi egy hónap véleményei tudtommal másodkézből szerzett értesüléseken alapulnak.

A JAVÍTÁS SZÁNDÉKA

Hiába meregetem a szemem, nem találok javaslatokat a Pavilon körüli sajtóban. Igaz, hogy a Pavilon tervezése, kivitelezése a közvélemény bevonása nélkül történt, és valószínű, hogy sok adófizetői pénz tűnt el ilyen-olyan zsebekben. De kérem szépen, a pénz (pénzünk, pénzetek?) jelentős része ott áll Sanghajban, részben kihasználatlanul. 

Teljesen irreális remény-e, hogy magáncégek vagy állami intézmények az események befogadására alkalmatlan pavilon köré magyar vonatkozású eseményeket szervezzenek, és népszerűsítsék a Gömböc alapgondolatát adó magyar géniuszt? Lehetetlen lett volna Expó-túrizmust szervezni otthonról, például szakemberek számára?

Sanghajban az Expó körül a másodlagos események egész garmadája zajlott, borkostolótól színházi előadásokon keresztül szakkonferenciákig. Ezeknek nagyrésze nem a kiállítás területén zajlott, hiszen azonkívül, hogy ott szinte lehetetlen volt menet közben termet foglalni, a nyári hőségben elég nagy tortúra volt a zöld Expó jegyében gyalog megközelíteni a pavilonokat, konferenciaközpontokat. A vonatkozó események jórészét magáncégek szervezték, így a Torres a spanyoloknak csapott hírverést, hogy csak egy számunkra tanulságos példát említsek. Én hasonló magyar kezdeményezésről nem hallottam, olvastam.

ÖNKERESÉS

Szerintem a Magyar Pavilon története nagyon sokat elárul hazánkról és az ott uralkodó hangulatról. A pavilonok ugye az ország önképét (magyartalan de divatos kifejezéssel élve az országimázst) hivatottak megjeleníteni.

Országunkat nem a közpénzlenyúló szolgáltató cég tartotta vissza a markáns kommunikációtól. Olyan van az olaszoknak is. Nem is a kivitelezés hiányosságai, mert az Expó számos pavilonja Patyomkin-ház, amit csak egy irányból érdemes nézni.

A probléma az, hogy Magyarországon nincs megegyezés: miről szól a magyarság, miről szól az ország, vagyis hogy mi az imázs. Már maga az országimázs szó is sokat elmond erről, mert ugye ez olyan "népiesch".

Azért lett Gömböc, mert más ötlet nem volt, és két éve nem volt közfelháborodás, hogy csak Gömböcöt ne! 

Félreértés ne essék, a nemzeti önkép magában még nem eredményez jó pavilont. Ha valakinek, Egyiptomnak van arculata, pavilonjuk viszont egy vicc. Hozzá képest a magyar no-image koncepció egy pavilon-kuriózumot hozott létre.

Tény, hogy a Gömböcből a kínai látogatók nem veszik le, mi Magyarország, a nagyrészük nem is fog emlékezni, hogy melyik pavilonban voltak azok a lógó izék (csak mi tudjuk, hogy az egy erdő Irinyi gyufáiból). De így lesz sok másik pavilonnal is. Az Expó-útlevelében teljes pecsétkollekcióval rendelkező kínai átlaglátogatónak nem esett le, hogy Bali, az afrikai ország nem azonos Bali szigetével, nem biztos benne, hogy Litvánia melyik földrészen van és hogy miért voltak Algéria pavilonjában görög oszlopok.

Viszont ugyanezt a közönséget nem érdekli az sem, hogy milyen belpolitikai csaták állnak a magyar, az olasz és az amerikai pavilon létrejötte mögött. Egy jó napot akarnak maguknak, ahol a gyerek szaladgálhat, lehet fényképezni és lehet utazni legalább gondolatban, mert a valóságban azt még nem nagyon lehet. 

Ha maradandó élményt akarunk kiváltani Kínából a Gömböcös házzal, a munka javarésze csak most következik. Legközelebb, ha magyar szabadalmat, gépet akarunk eladni Kínában, ne felejtsük el megemlíteni, hogy az a zen hangulatot árasztó meselabirintus - na az mi voltunk!

Ügyfeleim gyakran megkérdezik, miért van, hogy Kína ilyen mennyiségben ontja a hamis árukat. A válasz, mint az ilyen horderejű kérdéseknél lenni szokott, összetett. De nem túlságosan. Az sem igaz, hogy „a kínai” alapvetően sunyibb fajta lenne, mint bárki más a világon (pedig ennek a véleménynek nem kisebb név a prófétája, mint Joseph Conrad). Annak, hogy Kína a hamisítás egyértelmű szuperhatalma, gazdaságilag körülírható okai vannak.

Álljunk meg egy szóra, mondják sokan, nem csak Kína hamisít. Hamis CD-t, cipőt, övet, órát csinálnak Törökországban, Oroszországban, Boszniában, Bulgáriában, a Közel-Keleten és vagy tucatnyi afrikai országban is (jó, itt nagyrészt kínaiak). Valójában azonban ezek az országok, ahogy mondani szokták, kezdő gyerekszínészek kínai barátainkhoz képest. Az EU Kereskedelmi Kamarája szerint a világkereskedelem 7 százaléka hamis áru, és ennek 65-70 százaléka származik Kínából. Ez azt jelenti, hogy a kínai hamisítványok egy évi 6-7 milliárd dolláros iparágat képviselnek, legalábbis azon statisztikák alapján, amelyek valószínűleg a jéghegy csúcsát képezik. A valódi forgalmat gyakorlatilag senkinek nem áll érdekében felmérni, majd rátérünk, hogy miért.

Tehát hogy is alakult ki az a helyzet, hogy a világban bekonténerezett, raktározott, eladott 100 pár cipőből, MP3-as lejátszóból, játékszerből, de akár doboz gyógyszerből, zsák műtrágyából öt kínai hamisítvány? Rengeteg oka van, de ezek közül négyen mindenképpen érdemes elgondolkodni.

1. A gyors meggazdagodás reménye
A mai Kína nem a türelmes emberek paradicsoma. Minden tegnapelőttre kell, és mindenki öt perc alatt szeretne meggazdagodni. Az utcákon furikázó Porschék számából ítélve ez nem is lehetetlen. Ha pedig gyorsan akar az ember nagyot szakítani, akkor nem ül le kutatás-fejlesztési tervet írni. Inkább megnézi, mi az, amit vesznek az emberek, és kiagyalja, hogy lehet ugyanazt olcsóbban, gyorsabban megcsinálni. A tavaly novemberi Shenzhen Hi-Tech Fair-en bolyongva gyakorlatilag mást nem is láttam, mint ezt az üzleti elgondolást minden színben, méretben, csíkosban és pepitában.
2. Jogvédelem a Nagy Falon innen és túl

A következő fontos ok, hogy Kína jogrendszere még nem illeszkedik szervesen a nemzetközi gyakorlatba. A nemzetközi fórumokon bejegyzett szabadalmak nem feltétlenül élveznek védelmet Kína területén, viszont levédhetjük magunknak egy multi szabadalmát Kínában, ha még nem esik helyi védelem alá. (Sokan meggazdagodtak ebből, és például így veszített pert a Lacoste.) Mivel Kína jelenleg a világ minden nagy gazdasága számára kulcspartner, a világ forszírozza ugyan a hamisítás elleni keményebb fellépést, de azért nem túl keményen. Bill Gates szavaival „Ha valamit hamisítanak, akkor inkább hamisítsák a Microsoft-ot. Ha lesz pénzük, majd abból veszik az igazit”. A kínai kormánynak sem sürgős a dolog, tekintve, hogy többmillió ember jut munkához a hamisító üzemekben.
3. A koppintás évezredes hagyománya
Ráadásul a kínai kultúrában a másolás nincs is úgy megbélyegezve, mint nálunk. A kínai művészek számára az egyik legnagyobb eredmény, ha az eredetihez hasonló minőségben le tudnak másolni egy Szung-dinasztia korabeli festményt vagy kalligráfiát, csakúgy, ahogy a legutóbbi időkig a társadalomtudósok sem kombináltak: fejből megtanulták Konfúciusz műveit az államviszgára. Ahogy nekünk volt „Előzzük meg a nyugatot”, a századfordulón a kínai császárságban „Másoljuk le a nyugatot” mozgalom volt, nem is kis sikerrel. A hamisítás mellet Kínában ma is virágzik egy másik, teljesen legális ágazat: New York, Abu Dhabi és más világvárosok bankjaiba, villáiba kínai mesterek készítik a Rubens, Canaletto és más klasszikus reprodukciókat.
4. Shan Zhai, avagy a kínai Tenkes Kapitánya
A végére hagyom, de talán a legérdekesebbnek tartom a Shan Zhai (ejtsd: „san dzsaj”), vagyis hegyi banditák hagyományát. A régi időkben a Shan Zhai közösségek Robin Hood-szerű kultikus figurák voltak, akik a gazdagok, elsősorban a központi hatalom megkopasztásával kerültek a helyi hierarchia élére. Hamisítottak mindent: pénzt, császári pecsétet, bort, régiséget, és a nyereségből birodalmat építettek. A mai CD és elektronikai hamisítványok készítői bevallottan a Shan Zhai hagyományt követik, sokan közülük legendás haramiák leszármazottainak kiáltják ki magukat. Ha bejön a haramia-üzlet, a vezérek legális céget alapítanak és a Shan Zhai pénzt öt-tíz év alatt tisztára mossák. Ahogy az utóbbi száz évben Afganisztánban sem akar gyökeret verni a liberális demokrácia, ahhoz is kell majd egy kis idő, hogy a szecsuáni hegyekben szorgoskodó kínai betyárok megbízható adóbevallást készítsenek.

De miért is tennék, mikor az utóbbi tíz évben egy kezemen meg tudom számolni azokat az európai ismerőseimet, ügyfeleimet, akik hamis svájci óra vagy Gucci táska nélkül mentek haza Kínából.  

Avagy miért ne kapjunk vérszemet a kínai piac méretei láttán

Az európai fogyasztói piac általános depressziójából sok cég próbál Kelet-Ázsia irányába “előre menekülni”. Az otthoni viszonyokkal szemben Kína valóban számos előnyt rejt: a hatalmas ország fejlődő piacában a túltelített európaival szemben hatalmas keresleti lehetőségek vannak, Peking milliárdokat pumpál a hazai gazdaság növekedésébe, ráadásul a legendásan takarékos kínai háztartások sokkal nagyobb tartalékokkal rendelkeznek, mint az eladósodott nyugatiak.

A dokumentumfilek felvételein hömpölygő sanghaji vagy kantoni embertömegek láttán megmámorosodott magyar üzletembernek azonban azzal is tisztában kell lennie, hogy a valóban lenyűgöző piachoz való hozzáférés rengeteg buktatót rejt. Márpedig aki ekkora piacon bukik, az nagyot bukik. Kezdjük mindjárt a legelterjedtebb kínai üzleti legendával, az “egymilliárd fogyasztó” mézesmadzagjával.


Hetente beszélek a világ minden tájáról üzletemberekkel, akik az egymilliárd kínai fogyasztó okozta aranyláz hatása alatt mennek cégről cégre Peking, Shenzhen vagy akármelyik kínai nagyváros forgatagában. “Gondold csak el, Gábor, ha minden x-edik kínai vesz egy y-t”, mondja lelkesen, jegyszetfüzettel hadonászva: az y helyére az ő cége termékét, az x-ébe pedig egy tetszőleges számot tessék behelyettesíteni. Ha szóhoz jutok, meg szoktam említeni annak a 19. századi angol cégnek az esetét, amely kiszámolta az otthoni statisztikák alapján, hány zongorát vesznek majd Kínában, és le is szállították az árut a hongkongi raktárba. Csakhát a kínaiak közül akkor még nem sokan tudták, mi fán terem a zongora. A példa elsőre abszurdnak tetszik. Ha azonban az időt előrepörgetjük a 2000-es évekre, a zongorát pedig kicseréljük Subway szendvicsre vagy Cherry Coke-ra, akkor rájövük, a történet azóta is rendre megismétlődik.

Íme három fő ok arra, miért nem lesz az átlag európai terméknek egymilliárd vásárlója Kínában.

EGY: a kínai lakosság nagyon kis része rendelkezik az európaihoz hasonló vásárlőerővel.

Egy pillantás a mellékelt jövedelemszint-térképre és kiderül, az országnak még mindíg csak a keleti pereme rendelkezik olyan piaccal, ami akár csak megközelítené a kép alján lilán virító Tajvanét. Mondom, megközelítené, mert elérni csak Hongkong és Macau éri el. Az ország belsejében fehérlő tartományokban hasonlóak a piaci lehetőségek, mint Pakisztánban vagy Angolában. Erre jött rá egy reménybeli ügyfél, amikor kiderítette: már létezik Kínában az általa bevezetni kívánt telefonos szolgáltatás, csak tizede annyiért, mint amire ő gondolt.

KETTŐ: A belső piac elérhetetlensége.

Még ha feltételezzük is, hogy a keleti tengerpart karélyán élőkön kívül, az ország közepe felé is vannak potenciális vevőink, azok és a nyugati gyártó vagy forgalmazó között számottevő a logisztikai és kulturális távolság. Sok nyugati cég meglepődik azon, mennyibe kerül, míg a fejletlen infrastruktúrájú, idegen nyelven nem beszélő belső területeken elosztó- vagy szervízhálózatot sikerül kialakítani. Ha helyi partnerrel dolgozunk, az természetesen tudja, milyen kiszolgáltatott helyzetben van az olyan külföldi cég, amely már meghozta a döntést a terjeszkedésre, és mostmár csak azt kell valahogy eldöntetnie, hogyan költi el a befektetett pénz. Sok világvállalat rekedt így meg Kína maroknyi nagyvárosában, egymással versenyezve. Jó példa erre számos külföldi borászcég esete: Kína északi részén, ahol szőlészeteik számára vettek ingatlant, az emberek nem isznak szőlőbort, a nagyvárosi közönség viszont jobban szereti az importot.

HÁROM: Kínai ízlések és pofonok.

Arra sincs garancia, hogy ha a külföldi áru eljut a hagyományos kínai termékekhez szokott fogyasztóhoz, az másodszor is meg fogja azt venni az első, kísérletező vásárlás után. A nem urbánus területeken végzett piackutatás ugyanis megbízhatatlan és sok benne a saccolás. Mihez viszonyít például egy nagy ambíciójú nyugati élelmiszeripari cég piackutatása? Ha a kínai termékhez hasonlítja sajátját, sokszor teljes referenciatévesztés lehet a dologból: aki ivott már kínai pálinkát, az tudja, miről van szó. Ha új termék bevezetéséről van szó, a piackutató cégek sokszor a megbízható adatok hiányában és további projectek reményében irreálisan rózsás képet tárnak a megbízó elé. Erre jött rá az a tejipari világcég is, amely magasabb minőségi mutatói és többmilliárdos beruházása ellenére sem tud versenyre kelni a hazai joghurtokkal.

Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy az egymilliárd vásárló mítosza száz éve Kína fontos exportcikke. Van rá vevő bőven, de a legtöbb boldog tulajdonos hamar rájön: pénzéért annyi értéket kapott, mint a kilencvenes évek német túristaája, aki konzervdobozban megvette a kommunizmus utolsó lehelletét. A kínai piac valóban rejt hatalmas lehetőségeket. Olyat azonban hét év alatt egyszer sem láttam, hogy egy otthon döglődő terméket vagy szolgáltatást csak azzal fel lehetett volna éleszteni, hogy áthozzák Kínába. Olyat se nagyon, hogy kis befektetéssel rövid idő alatt, a helyi konkurrenciát átugorva nagyot kaszált volna egy európai cég. A helyismeret, az adott piacon ütős termék és a stabil stratégiai háttér itt is ugyanúgy elengedhetetlen, mint máshol.
 

Mielőtt belecsapok a közepébe a közepébe, még egy személyes jellegű bejegyzés, mégpedig arról, hogyan kötöttem ki Kínában.

Amikor megkérdezik tízéves korodban, hogy mi leszel, ha nagy leszel, senki nem válaszolja azt, hogy Európa-Ázsia kapcsolatokra szakosodott tanácsadó. Ahány diplomatával, nemzetközi tanácsadóval találkoztam, mindnek sztorija van, illetve két sztorija. Az első, hogy hogy szakadt el otthonról. A második, hogy miért ott kötött ki, ahol.

Én ott szakadtam el, hogy a gyermekkorom egy jelentős részét a Közel-Keleten töltöttem. Tizenévesen már megint itthon voltam, de apám, akinek Tungsramos kiküldetése miatt lettem én is világcsavargó, tovább utazott. Az első benyomás, amire emlékszem Kínáról, a fotók voltak, amiket ő mutogatott. Ez a nyolcvanas évek közepén volt, amikor Kína még Maós-biciklis turisztikai fehér folt volt a térképen, de a magyaroknak hagyományosan elég jó  gazdasági kapcsolataik voltak Pekinggel. (Nem tudom megállni, hogy be ne szúrjam ide azt a képet az Ikarusz buszról a pekingi Qian Men előtt!)

A képeken mindenki kék-fehérben volt, mindenkin papucs vagy NDK szandál, de nekem baromira tetszett. Ez igen, gondoltam magamban, ide eljutni tényleg kaland, mint Dr. Justice a Kockás képregényújságban. Ez az érzés a mai napig erőt vesz rajtam néha.

Azt hittem, egyetemista koromra elfelejtettem az egészet, de mint kiredült, talán mégsem. Nagykamasz koromban összevissza olvastam Kelet-Ázsiáról, az ELTÉ-n pedig felvettem minden keleti tárgyat, amit tudtam. Közben elkezdtem harcművészkedni is, és mire 1997-ben a CEU nemzetközi kapcsolatok szakára kerültem, összeállt a fejemben a küldetés, amire professzoraim és csoporttársaim nagy része is egyöntetűen azt nyilatkozta, hogy egy marhaság. Akkoriban az EU bővítése volt a sztártéma. Akiket az nem érdekelt, a világ olyan szaftos konfliktusaival kívántak foglalkozni, mint a Szovjetúnió megroggyant utódállamai vagy az EU cipőjében kellemetlenkedő Ciprus-kavics. Nekem viszont Hongkong újraegyesítése a Kínai Népköztársasággal és a két Korea újraegyesítésének kilátása mindent túlüvöltött. „Muszáj Ázsia felé menni.”

Makacs emberként nem is tágítottam ettől sem a CEU-n, ahol a polgárháborús válságkezelést hasonlítottam össze Boszniában és Kambodzsában, sem pedig a bécsi Diplomáciai Akadémián, ahol az Asia-Europe Meeting jövőjéből szakdolgoztam. (Mint kiderült, a jövője is ugyanolyan, mint a jelene volt akkor.) Csakhogy ugye, ha rántott gombát csinálsz, akkor a rizst dicséri mindenki: CEU-s szakdolgozatom miatt a Balkánra kerültem az EBESZ színeiben. Ott kiválóan el is voltam két évig, a legjobb, amit történt velem Boszniában az viszont az volt, hogy megszületett bennem az elhatározás: „Muszáj Ázsiába menni”.

Az ilyen dolgok mindíg valami ihlet alatt történnek. A mai napig emlékszem az órára, percre. A boszniai EBESZ-misszióban voltam Zvornikban. Ültem a gép előtt és a hátam mögötti ablakon a NATO-helikopterek süvítését hallgattam, amint landoltak a leszállópályának kiejnstandolt focipályán. És egyszercsak megfogalmazódott bennem a kérdés: ennyi olvasás, szakdolgozás, harcművészkedés, és főleg álmodozás után miért nem vagyok én Ázsiában?

Az első Kínai munkahelyemet ott és akkor, az EBESZ számítógépén internetezve találtam. 

A „Nagy falat” eredetileg egy cikk címe volt, amelyet a Progresszív számára írtam 2006-ban. A cikk egy körkép volt a kínai élelmiszerpiac helyzetéről élelmiszeripari szakemberek számára, márcsak ezért is kézenfekvő volt a cím. A másik ok viszont az volt, hogy a cikk alapját képező kutatás során folyamatosan az járt a fejemben, mi is a fő üzenetem a kínai piac iránt érdeklődő magyar szakemberek számára. Ez pedig nem a Kínában kínálkozó (tényleg hihetetlen) lehetőségek leírása kellett hogy legyen, mégcsak nem is az ott leselkedő veszélyek, hiányosságok. A fő üzenet a magyar, csakúgy mint más európai olvasók számára az, hogy vegyenek egy nagy levegőt, mielőtt nekiszaladnak Kínának, mert hát... igen, Kína nagyon nagy falat.

Az eredeti „Nagy falat” cikknek (Benke Anna szerkesztő unszolására) nagy lelkesedéssel vágtam neki, de nem vártam sokat tőle a magam számára. Meg kellett lepődnöm azon, hogy rengeteg visszajelzést kaptam, főleg olyan üzletemberektől, akik már hónapok, évek óta fontolgatták, hogyan is fogják meg ezt a Kína dógot. Sokan közűlük magasan az otthoni átlag felett vannak az ötlet kivitelezhetőségével kapcsolatban, mivel beszélnek nyelveket, van külföldi szakmai tapasztalatuk, összeköttetéseik és urambocsá’ már jártak is Kínában. Arról azonban, hogy mekkora falat Kína, és tényleg tisztelet a kivételnek, a magyar üzletembernek halvány lila gőze sincs, nem is lehet. Hogy miért? Hát erről fog szólni ez a blog.